 |
| kép forrása: milkoxich.tumblr.com |
Az emberbőrbe bújt Bill Ciphert rosszabb volt pesztrálni, mint egy kisgyereket. Amíg Dipper a lemenő nap fényében úszó erdőben azon merengett, hogy mégis hogyan és mikor számoljon be Mabelnek arról, hogy sikeresen megidézte az ősellenségüket, addig Bill ötször ment neki szántszándékkal egy-egy fának, kilencszer kellett rászólni, hogy ne nyomogassa a szemét gallyakkal, és megszámálálhatatlanszor vágta el magát a földön. Minden egyes landolásánál úgy vihogott, mint egy tébolyult. Bár a „mint egy tébolyult” talán felesleges hasonlat, hiszen alapból is van annyira őrült, hogy azon élvezkedjen, ahogy nagyon is sérülékeny emberi testébe fúródnak a kisebb-nagyobb, éles kavicsok.
De ez még mindig semmi nem volt ahhoz képest, amikor újra felhozta a témát, hogy ő márpedig enni akar valamit, és önkényesen visszaindult a kalyiba irányába.
Dipper nem sok egyéb lehetőség híján inkább követte a fák közt elsuhanó szőke tincseket. Még véletlenül sem akarta, hogy Bill Soos-ék békés vacsorája közben kezdje el felszeletelni az ujjait szendvicsfeltétként.
Mire visszaértek a házhoz, Dipper legnagyobb örömére a Mystery Shack jelenlegi tulajai addigra már elvonultak a kis Lilliannek berendezett szobába az estimese olvasásra.
Dipper végső elkeseredésében a démon kezébe nyomott egy zacskó mogyorós chipset az automatából.
Bill nassolás közben gondosan ügyelt rá, hogy az ujjait is jól megharapdálja. Alig járt a zacskó felénél, mire vér csordogált a tenyerén.
Dipper egy idő után már meg sem próbált rászólni Billre, hogy hagyja már abba az öncsonkító baromságait, csak elborzadva próbálta tudatosítani magában, hogy ez nem pusztán egy rémálom, hanem nagyon is a valóság, amivel nem ártana kezdeni valamit.
A kis digitális kamera még mindig a zsebében lapult, de egyszerűen képtelen volt rávenni magát, hogy felvételeket készítsen a szőke srác folyamatos önsanyargatásáról.
A dobozos kólát még időben kitöltötte pohárba, mert előre látta, hogy a démon örömmel szétvágná vele a nyelvét.
