 |
| kép forrása: milkoxich.tumblr.com |
Az emberbőrbe bújt Bill Ciphert rosszabb volt pesztrálni, mint egy kisgyereket. Amíg Dipper a lemenő nap fényében úszó erdőben azon merengett, hogy mégis hogyan és mikor számoljon be Mabelnek arról, hogy sikeresen megidézte az ősellenségüket, addig Bill ötször ment neki szántszándékkal egy-egy fának, kilencszer kellett rászólni, hogy ne nyomogassa a szemét gallyakkal, és megszámálálhatatlanszor vágta el magát a földön. Minden egyes landolásánál úgy vihogott, mint egy tébolyult. Bár a „mint egy tébolyult” talán felesleges hasonlat, hiszen alapból is van annyira őrült, hogy azon élvezkedjen, ahogy nagyon is sérülékeny emberi testébe fúródnak a kisebb-nagyobb, éles kavicsok.
De ez még mindig semmi nem volt ahhoz képest, amikor újra felhozta a témát, hogy ő márpedig enni akar valamit, és önkényesen visszaindult a kalyiba irányába.
Dipper nem sok egyéb lehetőség híján inkább követte a fák közt elsuhanó szőke tincseket. Még véletlenül sem akarta, hogy Bill Soos-ék békés vacsorája közben kezdje el felszeletelni az ujjait szendvicsfeltétként.
Mire visszaértek a házhoz, Dipper legnagyobb örömére a Mystery Shack jelenlegi tulajai addigra már elvonultak a kis Lilliannek berendezett szobába az estimese olvasásra.
Dipper végső elkeseredésében a démon kezébe nyomott egy zacskó mogyorós chipset az automatából.
Bill nassolás közben gondosan ügyelt rá, hogy az ujjait is jól megharapdálja. Alig járt a zacskó felénél, mire vér csordogált a tenyerén.
Dipper egy idő után már meg sem próbált rászólni Billre, hogy hagyja már abba az öncsonkító baromságait, csak elborzadva próbálta tudatosítani magában, hogy ez nem pusztán egy rémálom, hanem nagyon is a valóság, amivel nem ártana kezdeni valamit.
A kis digitális kamera még mindig a zsebében lapult, de egyszerűen képtelen volt rávenni magát, hogy felvételeket készítsen a szőke srác folyamatos önsanyargatásáról.
A dobozos kólát még időben kitöltötte pohárba, mert előre látta, hogy a démon örömmel szétvágná vele a nyelvét.
A kiadósnak nem éppen mondható vacsora után Dipper felráncigálta magával újdonsült szobatársát, és magukra zárta az ajtót.
– Ha nem tűnsz el magadtól, megtalálom a módját, hogy én tűntesselek el! – morogta Dipper, és egy pillanatra még saját magának is úgy tűnt, hogy nagyon is komolyan gondolja a dolgot.
– Na de Pintree! – hüledezett Bill színpadiasan. Közben a tető fa deszkáin talált egy lyukat, amibe érdeklődve bedugta az ujját, majd újra Dipperre vigyorgott. – Még szóba sem került a mi kis üzletünk!
– Nem üzletelek veled!
– Arról már lekéstél… – felelte a démon, szinte énekelve. – Itt vagyok, nem? – Sikerült beleszorítania az ujját a lyukba, majd szálkákkal tele húzta ki. – Akkor már igazán megkaphatnád te is, amit akarsz, nem igaz?
– Tőled nem kell semmi.
– Még az univerzum titkai sem?
– Az sem – felelte Dipper dacosan. Persze eredetileg igyekezett szilárd meggyőződésekkel élő férfinek hangzani.
– Hát jó, elmesélem én kamera nélkül is – vonta meg a vállát Bill, és a Dipper zsebében rejlő kamera felé pillantott. – Szóóóval, végülis csak párezer éves démon vagyok, az emberiséggel együtt születtem. Nem véletlenül építettek pisamisokat szent sírként az ókori egyiptomiak… Mellesleg a mai napig korlátlan hatalmam van a létezős összes Mindscape-ben, satöbbi, satöbbi. Egy csomó, jelentéktelen kis apróság… – csücsörített tettetett unalommal, és a szálkákkal tűzdelt mutatóujját vizsgálgatta.
Dipper legalább egy percig bírta, hogy ne kérdezzen vissza.
Aztán feladta.
– Azt mondtad, tíz évig elméről elmére vándoroltál. Hol voltál eddig?
– Ó, voltam én mindenfelé! Megszálltam pár embert, megsemmisítettem pár világot, effélék.
– Milyen világot?
– Unalmasat – vigyorodott el a démon.
Dipper felsóhajtott, mintha éppen most készülne aláírni a halálos ítéletét, majd előhúzta a zsebéből a kameráját.
Körbenézett a szobában, hogy felmérje a fényeket, aztán leültette Billt a szoba közepére húzott székre. A nap már szinte teljesen lebukott, sejtelmes fényben úszott az egész szoba még felkapcsolt lámpával is, de Dipper úgy volt vele, hogyha másra nem is, legalább egy próbafelvételre tökéletes lesz. Előszedte a táskájából a kameraállványát, babrált még egy sort a beállításokkal. Legnagyobb meglepetésére Bill addig higgadtan ücsörgött a széken. Legalábbis magához képest. Csak a göndör fürtjeit húzogatta, egész biztosan kitépve néhány hajszálat.
– Rendben – ült le Dipper az ágy szélére, és megnyomta a REC gombot. – Miért jöttél vissza? – kérdezte. Igyekezett valamiféle olyan hanghordozást összeszedni, ami passzol egy tudományos riporthoz.
Bill már kevésbé erőltette meg magát. Hátradőlt a nyikorgós széken, jobb kezét lazán átvetette a háttámlán, bal lábát pedig a jobb combján, és úgy kezdett bele a fecsegésbe, mint egy talk show vendége.
– Á, csak a szokásos, egy kis felfordulást szeretnék, világuralmat, tömegek hódolatát, meg a többit. Esetleg elpusztítani ezt az univerzumot is, ha már meguntam.
– És elmondanád, hogy ezt hogy szándékozod elérni? – Dipper maga is meglepődött azon, hogy ezt milyen higgadtan ejtette ki a száján.
– Ugyan, Pintree, a poént azért nem fogom lelőni az első fél percben! – vigyorgott a démon.
– Akkor mondj pár szót a Mindscape-ről.
– De hát te is jártál már néhányban, Pinetree! Minden egyes embernek van, egyszerre minden, és semmi! Bármit megtehetsz, semmi sem valóság, és minden az. Mellesleg remek szórakozási lehetőség a magamfajtának.
– Hány olyan van, mint te?
– Olyan mint én? Na de kérlek! – intett Bill, dívákat megszégyenítő mozdulattal.
– Hasonló entitás. Akikkel el akartad hozni a Weirdmageddont.
– Pinetree… – sütötte le a szemét Bill egy mély, már-már felháborodott sóhaj kíséretében. – Akiknek bemutattam a kis városkátok, azok csak egyszerű kis talpnyalók, ezredrendű démonocskák, semmi több!
Dipper óriásit nyelt, visszagondolni is durva volt azokra az „ezredrendű démonocskákra”.
– Hogy jönnek létre az ilyen démonok? – kérdezte óvatosan.
– Mint bármi más.
– Tehát?
– Lesznek – vigyorodott el Bill, a tekintete szinte lángolt a lemenő nap narancsos fényében.
– Te hogy lettél?
– Ó, ez azért erős kérdés, nem gondolod? Te hogy lettél, Pintree?
– Jó, akkor hogy jöttél létre? – próbált pontosítani Dipper ingerülten.
- És te? Hogyan lettél Te? – hajolt előre Bill. A térdének támasztotta a könyökét, az állát pedig a tenyerébe hajtotta. Egy pillanatra Dipper minden gondolatát magával ragadta valami feneketlen mélységbe az a lehetetlenül aranybarna tekintet.
– Megszülettem. Ahogy az emberek szoktak – felelte végül. Habár volt vagy huszonnyolc fok a szobában, kirázta a hideg.
– Az addig oké. És a többi? – vigyorgott a démon, apró fogai az alsó ajkába mélyedtek. Még látszódott az előző harapás nyoma, Dipper már azt várta, mikor serken ki újra a vér a hófehér fogak alatt.
– Mi a többi? – kérdezte, minden erejével újra a higgadt riporter szerepébe kényszerítve magát.
– Hát te – mosolygott a démon rendíthetetlenül. – Na jóóó, nem azért vagyok itt, hogy filozofáljak! – pattant föl a székről. Dipper arra gondolt, hogy megint keresni akar valamit, amivel a kezére vághat, a szemét bökdösheti, vagy bármi hasonló. Tévedett.
– Ha emlékeim nem csalnak a nálad töltött időből, egy vécére lenne szükségem – közölte Bill. Az elfogyasztott kólamennyiség után csoda, hogy csak most.
Dipper a legkevésbé sem akart rágondolni, hogy mik is történhettek, amikor Bill tíz éve az ő testét birtokolta.
– Az első ajtó jobbra – sóhajtott, és leállította a kamerát.
Miután Bill kisétált a szobából, Dipper a tenyerébe támasztotta a homlokát.
Mégis mi a francot művel? És mit művel Bill? Mi ez az egész komédia? Beszélnie kell Mabellel. Most.
Felnyitotta a laptopját és megnyitotta a chatet. A legutóbbi beszélgetésükben Mabel küldött képeket az egyetem kampuszáról.
Dipper gépelni kezdett.
„Helló, van egy kis gond” – pötyögte, de alighogy leírta, ki is törölte.
„Bill itt van” – Ez meg így túl direkt.
„Mi a szart csináljak?” – A küldés gombig most sem jutott.
– Amúgy ezt miért csináljátok? – lépett be Bill az ajtón.
– Mit? – sóhajtott Dipper a laptopjába temetkezve, és már előre rettegett, mi fogja fogadni, ha felnéz. Tükördarabkákkal szétvagdosott kéz?
Nem éppen.
– Basszameg! – takarta el a szemét Dipper, és a biztonság kedvéért még el is fordult a félmeztelen, igencsak izgatott állapotban lévő sráctól.
– Elég fura érzés – közölte Bill. Csípőrevágott kéz, laza terpesz.
– Hol a nadrág?! – fixírozta Dipper a laptopja billentyűzetét.
– Le fog esni, vagy mi van ilyenkor?
– De hogy fog leesni! Húzzál vissza a fürdőszobába, és majd akkor gyerek vissza, ha végeztél! Várj! Előtte legalább egy rohadt pokróccal takard el magad! Soosék bármikor feljöhetnek, a rohadt életbe!
– És mit csináljak vele?
– Amit eddig! – fakadt ki Dipper.
– Hát oké – felelte a démon vidáman.
Dipper lopva felsandított, miközben Bill a dereka köré tekerte Mabel ágyáról a pokrócot, majd kivonult a szobából. Ez egészen biztosan olyan dolog, amiről Mabelnek nem kell tudnia.
Dipper megsemmisülve meredt a laptopjára.
Messze túl sokat látott már Bill ki tudja honnan szerzett, föld alól előásott testéből. Ez az egész előbbi pedig amúgy is valami idióta pornójelenethez hasonlított: egy elképesztően csinos, fiatal, hibátlan testű, szeplős hátú srác álló szerszámmal besétál a szobaajtón, majd megérdeklődi, hogy mégis mit csináljon vele. – Á, nem, Dipper sosem nézett efféle filmeket. És sosem voltak kifejezetten a gyengéi a szőke, szeplős-hátú fiúk. Soha.
Legalábbis most gőzerővel próbálta magát meggyőzni, hogy sosem érdekelte egy lapos férfihas és kiálló csípőcsont meztelen látványa sem. A többiről pedig már pláne nem is beszélve.
– Hát ez elég érdekes volt – lépdelt vissza a démon a szobába, most már újra a Dippertől kapott nadrágban, a pokrócot pedig lazán a vállára dobta. Az alsó ajkából megint vér szivárgott. Dipper próbálta elűzni a bizarr képeket, hogy mit művelhetett magával odabent.
– Ez azt jelenti, hogy szaporodni akarok? – folytatta a szőke fecsegve.
– Nem! Igen! Mit tudom én! – fakadt ki Dipper. A „kínosan érezte magát” kifejezés közel sem állt a valósághoz.
– Te vagy az ember.
– Ez csak úgy… Megtörténik néha, rendben? – Nem szándékozott szexuális felvilágosítást tartani egy démonnak.
– Velem még sosem történt – vonta meg a vállát Bill.
– Soha? Hányszor voltál emberi testben? – ráncolta a homlokát Dipper meglepetten. – Nem, nem is érdekel! – vágta rá gyorsan, amikor rádöbbent, hogy tényleg nem akarja tudni.
– Na, akkor folytathatjuk? – dobta le magát Bill a székre, miközben Dipper minden erejével azon volt, hogy elfelejtse az utóbbi tíz percben történéseit.
– Öhm… – köszörülte meg Dipper a torkát. – Honnan szedted ezt a teste?
– Jó, mi? – nézett végig magán a démon kacéran.
Dipper erre inkább nem felelt.
Végül is, egy Bernini szoborra is rá lehetne kérdezni, hogy "Jó, mi?"
– Karl Page-nek hívták – kezdett bele a mesébe Bill lelkesen –, és jó ötletnek tartotta, ha részegen áll neki kocsikázni az éjszakában, hogy megverje a srácot, akivel állítólag a kis barátnője csalta őt. Spoiler: nem volt jó ötlet! Alig ment pár kilométert, az árokba hajtott, a légzsák meg bizony nem nyílt ki.
Dipper némileg elkalandozott azon, hogy mégis milyen csaj csalná meg a pasiját, ha így nézne ki a srác. Gyorsan elhessegette magától a gondolatot.
– Mikor szálltad meg őt?
– Hát, amikor már a hullaházban feküdt. Valamikor 1963 nyarán.
Dipper lehunyta a szemét, és az orrnyergére szorította az ujjait. Próbálta összeszedni, hogy mégis milyen kérdéseket tegyen föl. Úgy érezte, hogy egy teljes örökkévalóság telt már el azóta, hogy előző éjszaka megjelent álmában a démon.
– Én igazán ráérek Pinetree, miattam aztán nem kell kapkodni! – kuncogott Bill.
– Varázsolj ide valami izét! – intett Dipper a kamera elé. Félvételt akart róla, hogy ez az egész a valóság, és valóban megtörténik.
A démon felkacagott.
– Vannak ám az emberi testnek hátrányai is, Pinetree! – vigyorgott, mintha éppen az évszázad poénjába avatná be Dippert.
– Éspedig? – Dipper lelki szemei előtt újra megjelent az az alig néhány perce történt incidens. Semmi pénzért nem akarta újra arrafelé terelni a beszélgetést. Pláne nem kamera előtt. Mögött. Mindegy hogy hol.
Fellélegezhetett, amikor a démon folytatta a mondókáját.
– Amíg nem nyittok nekem újra kaput, itt az égvilágon semmit nem tudok csinálni! – tárta szét a karját. – Illetve semmi olyat, amire egy ember ne lenne képes. Leszámítva persze a megszállást.
Ez egyrészt megnyugtató volt Dipper számára, a dokumentumfilm szempontjából viszont igen nagy hátrány, tekintve, hogy ha Bill nem tud semmi emberfelettit, akkor aztán Dipper próbálhatja bizonygatni, hogy ő márpedig egy földöntúli entitást interjúztat, nem csak egy kattant huszonéves srácot.
– Csalódottnak tűnsz – ingatta a fejét Bill. – Ne aggódj, így is remek szórakozásban lesz részünk! Te körbevezetsz Gravity Fallsban, én pedig mindent elmondok, amit csak tudni szeretnél! És természetesen, ha érdekel a dolog, akkor nem csak fecsegek neked össze-vissza, hanem meg is mutatom, nehogy azt mondd, hogy hálátlan vagyok! Csak ugyebár ahhoz némi előkészületre lesz szükség a legutóbbi kis akciótok után.
Dipper mélyet sóhajtott. Bill nem lehet annyira hülye, hogy azt feltételezze, hogy egy ennyire átlátszó szöveggel fogja majd őt rávenni arra, hogy segédkezzen egy újabb Weirdmageddonban.
Ennyit egy vizsgafilm sem érne.
Se milliós nézettség a Youtube-on.
Rendben, az utóbbival kapcsolatban azért voltak kétségei.
A szobában már csak a gyér fényű lámpák és a kamera kijelzője világított.
Nincsenek megjegyzések:
Új megjegyzések írására nincs lehetőség.