Azt álmodtam enyém vagy - 1.rész

Gravity Falls, huszonéves!Dipper x Bill
A prológusféleség itt olvasható.

Figyelmeztetés főként a további részekre nézve:

szadista vagyok, tehát bármi megtörténhet
nagyobb az esély angstra, mint fluffra
+18, lesz itt majd minden, de azért dolgozok rajta, hogy ne legyen a későbbiekben se teljesen PWP

A kép forrása:
oneoftwo (DeviantArt, tumblr)

Dipper leállította a felvételt és lesöpörte a megtermett százlábút a kőcilinderről. Úgy érezte, nem sok hírértéke van egy tíz éve itt álló szobron tekergő ízeltlábúnak. Ráadásul így, Mabel nélkül még a nosztalgiázás sem volt valami szívderítő. Most először alakult úgy, hogy Dipper egyedül látogatott el Gravity Fallsba. Mabel ösztöndíjat nyert egy európai egyetem szervezte nyári kurzusra, és Dipper tökéletesen megértette, hogy egy ilyen lehetőséget nem szabad kihagyni, még úgy sem, hogy ezzel menthetetlenül megtörik a nyár varázsa.

Nem haragudott Mabelre, hogy is haragudott volna, amikor éppen ő biztatta a legjobban, hogy el ne merjen szalasztani egy ilyen alkalmat… De ez nem segített a rátelepedő magányon.

Azzal próbálta nyugtatni magát, hogy ő is ment volna, ha valaki szörnyvadászatra invitálja Európába. Hogy efféle ösztöndíjban reménykedhessen először valami használható felvételt kéne letennie az asztalra. Stan és Ford társaságában készített tengeriszörnyes dokumentumfilmjére csak annyi visszajelzést kapott a főiskolai médiatanártól, hogy látszik, hogy remekül bánik a 3D-s és CGI szoftverekkel, úgyhogy mindenképpen ezen a területen kéne dolgoznia. Később a tanár kis híján letiltotta a tárgyról, azzal az indokkal, hogy Dipperből minden szakmai alázat hiányzik, és nevetség tárgyává teszi az egész műfajt azzal, hogy megállás nélkül és arrogánsan hajtogatja, hogy ezek a szörnyek bizony igaziak. Hiába próbálta Dipper elmagyarázni, hogyha akarna se tudna számítógéppel összerakni ilyen lényeket.

– Rád is azt mondanák, hogy milyen remek posztmodern alkotás – dünnyögte Dipper a szobornak és végighúzta mutatóujját a kidomborodó szemen.

Visszaballagott a Mistery Shackhez, ami továbbra is virágzott Soos és Melody vezetése alatt, bár mióta Lillian megszületett, a hely egyre gyerekbarátabbá vált. Dippernek nem volt ellenére a gyereksereg, csak úgy érezte Melody kicsit túlreagálja a helyzetet. Nem kéne még a fatönkre applikált bölényfej szarvaira is habszivacsot húzni.

Vacsorára átnézett Wendy is, ami nem sokat enyhített Dipper borongós hangulatán. Dipper minden egyes nyáron megállapította, hogy ez a kapcsolat sosem működne egy évnél tovább, és Wendy sokkal-sokkal jobb barátnak, mint barátnőnek, de jelenlegi hangulatához tökéletesen passzolt, hogy felelevenítse magában élete legtökéletesebb reménytelen szerelmét.

Mikor este felvonszolta magát a kis szobába, már azon töprengett, milyen indokkal fog előrukkolni, amiért előbb haza kell utaznia. Egyszerűen nem bírta Mabel nélkül. Mintha az emlékek fele valahol a világ másik végén ragadt volna.

Ledőlt a szinte már használhatatlanná vált matracra és a plafonra meredt. A régi kalandokra gondolt, és arra, hogy vajon mennyi volt ezekből valóság.

Fogalma sem volt, mióta bámulhatta a sötétebb foltot az ajtó fölötti lécen, de az egyik pillanatról a másikra mintha a határozottan ovális forma egyre szögletesebb alakot vett volna. Pislogott egyet, és a folt eltűnt. Viszont egy sötét, határozottan háromszög alakú árny vetült a szemközt elhúzott függönyre. Dipper szíve óriásit dobbant, az ajka kiszáradt. Hirtelen felült az ágyában, majd azzal a lendülettel vissza is zuhant, mert a fejét teljes erőből bevágta a párnája fölötti gerendába. A homlokát dörzsölve ült fel újra, hogy körbepásztázza a szobát.

Csak az ablak alatti asztalon kinyitott laptop árnyéka volt.

Lehunyta a szemét, szomorúan és sajgó fejjel hanyatlott vissza a párnájára.

Órák telhettek el, de Dipper csak perceknek érezte, mire egy gyenge szellőfuvallatra újra kipattant a szeme és megint a sarok felé nézett. Morcosan becsukta a laptopot, hogy még véletlenül se vethessen árnyékot a falra. Aztán majdnem felordított a Mabel ágya melletti deszkáikba égetett háromszög láttán, ami határozottan nem volt ott fél perce.

– Bill? – suttogta kiszáradt torokkal, rettegve, de olyan izgalommal, amihez foghatót már évek óta nem érzett. Óvatosan kikászálódott az ágyból, hogy közelebbről szemügyre vegye a háromszöget.

Hosszú, kínzó másodpercekig semmi nem történt, csak visszafojtott lélegzettel meredt a határozottan természetfeletti jelenségre, aztán a háromszög olyan hirtelen szakadt ki a falból, hogy Dipper megbotlott a saját lábában, és fenékre ült a padlón.

– Pinetree! Micsoda öröm, hogy megidéztél! – kiáltotta Bill kitörő örömmel, és körbefordult a cilindere körül.

– Miről beszélsz? – ugrott talpra Dipper, és maga is megdöbbent azon, mennyire természetesnek érzi, hogy egy óriási, lebegő háromszöggel beszélget. Mi több, úgy érezte, tíz éve nem történt semmi ennyire természetes az életében.

– Hiányoztam? Hát persze, hogy hiányoztam! – lebegett Bill egészen Dipper arcához, olyan közel, hogy Dipper semmi egyebet nem látott az óriási szemen kívül, ami elképesztő sebességgel pörgette le a tíz évvel ezelőtti nyár emlékeit.

Dipper összeszorította a szemét, és hátrált néhány lépést, amíg neki nem ütközött a saját ágyának.

– Mit keresel itt?

– Te hívtál ide – fecsegett a démon.

– Én ugyan nem! – vágta rá, majd bizonytalanabbul hozzátette. – Nem direkt.
Nem tudta kizárni, hogy esetleg valami olyasmit kívánt a kőszobor környékén, amit maga sem gondolt komolyan.

– Na, akkor mi legyen a program, Pinetree? Tessék itt egy pontyzsiráf, csak neked! – csettintett Bill, és a szoba közepén egy kisebb őz méretű, pikkelyes zsiráfforma jelent meg, pontyfejjel a hosszú nyakán. Elterült a padlón és patás lábaival kapálózott, mint egy partra vetett hal.

Dipper arrébb ugrott, hogy a vergődő lény nehogy megrúgja, de a keze már a kamerája után kutatott.

– Azzal nem sokra mész! – nevetett Bill kárörvendően. – Egy álmot nem lehet lefilmezni. Nagy kár, mi? De egyszerűen megoldhatjuk a dolgot, csak egy igazán apróság kéne érte cseré…

– Felejtsd el! – Dipper bekapcsolta a kamerát, biztos, ami biztos.

– Még nem is mondtam, hogy mit!

– Bármit is kérsz, szó sem lehet róla! És tüntesd el ez az izét! – mutatott Dipper a szoba közepén haláltusáját vívó lényre.

Bill újra csettintett, és a vonagló szörny eltűnt a padlóról.

– Ez esetben további tökéletesen unalmas életet kívánok! – emelte meg a démon a kalapját és Dipper legnagyobb meglepetésére nagyon úgy tűnt, hogy távozni is készül, legalábbis az ajtó felé lebegett.

– Várj! – morogta Dipper. – Mit akarsz? És mit adnál?

Hogy, mégis hogy kérdezhetek egyáltalán ilyet? – sikoltott Dipper józan esze vergődve, mint a pontyzsiráf.

– Hogy mit adnék? Hát, amit csak akarsz! Annyi izgalmas és hátborzongató lényt, hogy időd sem lesz lefilmezni őket!

– Nem kérek még egy Weirdmageddont, köszi – morogta Dipper, és a lelke mélyén remélte, hogy tényleg ez az igazság.

– Ó, ugyan már! Rendben, akkor a rendelkezésedre bocsátom az univerzum legizgalmasabb dokumentumfilm-témáját.

Dipper felvonta a szemöldökét.

– Magamat – tárta szét a karját a háromszög.

– Oh – sóhajtott Dipper. Az értelmező szótárban ennek a szituációnak a leírása állhatna a „csapda” címszó alatt, és ezzel Dipper is tökéletesen tisztában volt. Bill persze folytatta.

– Mert a hamburgerosztogatás megannyi izgalmat rejt, igaz? Ezzel mindketten csak nyerünk!

A szoba eltűnt, helyette a gyorsétterem kasszája mögött álltak, ahol Dipper dolgozott az egyetem mellett, késő délutánonként. Legalábbis dolgozott addig, amíg végképp meg nem elégelte az alig két évvel idősebb főnöke kisebbségi komplexusát, amit a gyorsétteremben igyekezett kompenzálni.

– Naná, hogy te nyersz – morogta Dipper.

– Neked meg mi vesztenivalód van?

Dipper nem felelt. Tudta, hogy teljesen felesleges most nekiállni érveket gyártani, amikor Bill az agyában parádézik és tökéletes rálátása nyílik a lapjaira. Magát se tudja becsapni, az élete egy romhalmaz, ezen nem lehet mit szépíteni amikor egy démon mászott az álmodba.

– Csak elméleti síkon… – sóhajtott Dipper, és el se akarta hinni, hogy tényleg belemegy ebbe a beszélgetésbe.

– Hol máshol?

– Csak tegyük fel, hogy… Érdekelne a dolog. Ami persze nem igaz. Mit kérnél cserébe? – Utálta magát, a legkisebb porcikájáig, amiért képes volt nyakig belemerülni Bill játékába.

– Csak néhány apróságot – legyintett a démon.

– Azt el tudom képzelni. Konkrétan?

Attól még nem történhet semmi borzalmas, hogy felmérem a terepet.

– Áss egy kis gödröt húsz lépésre a víztoronytól északra, a fa tövében. Tudni fogod, melyik fa – csevegett Bill.

– Minek neked az a gödör?

– Nem a gödör, hanem amit benne találsz.

– Mit találok benne?

– Egy helyes kis ládát.

Dipper tudta, hogy a démon túl jó hangulatban van ahhoz, hogy ebből ne valami borzalom süljön ki. Irigyelte a fene jó hangulatáért.

– Mi van a ládában?

– Azt majd meglátod.

– Eszem ágában sincs bármit is kiásni!

– Jól van, jól van! – emelte fel a kezét Bill. – Csak egy láda. Egy csomó-csomó olyan információval, amikről Sixer a kis kalandok ellenére továbbra is csak nagyokat hallgatott.

– Hát ez remekül hangzik – vetette oda Dipper annyi szarkazmussal amennyi csak kitelt tőle a tagadhatatlan izgatottsága mellett.

– Ugye? Ne felejtsd az ásóst! Meg egy feszítővasat! Viszlát Pinetree! Ahogy téged ismerlek, úgy két órán belül találkozunk! – integetett a démon vidáman, majd eltűnt.

Dipper szeme kipattant. A hajnali napfény már bevilágította a szobát. Csak egy álom volt.

Hát persze, hogy csak egy álom volt! – Dipper szíve úgy dobogott, hogy fektében is szédült. –

És ha tényleg csak egy álom volt?

Ő aztán nem fog semmi hülyeséget csinálni.

Fél óra múlva már az ásó után kutakodott.

Csak megbizonyosodok róla, hogy miféle álom volt. Ha Bill tényleg újra felbukkant, arról jobb időben tudni – ez határozottan logikus érvnek tűnt amellett, hogy egy kis korareggeli kirándulásra induljon. És ugyebár attól, hogy kiássa a ládát, még nem kell ki is nyitnia.

Ha olyan fontos lenne a láda, a Weirdmageddonnál is előkerült volna.

Azért a biztonság kedvéért felmarkolta a feszítővasat is.