figyelmeztetés: fluff, fluff és fluff, tömény Karácsonnyal nyakon öntve.
Molyos karácsonyi ajándékozásra készült, még 2013-ban.
*
Szép nap volt. Se tél, se hó, se hideg, és még csak nem is este. Ami azt illeti egész kellemes kora tavaszi idõjárás volt, így a barlangból kialakított istállóban lévő állatok lehelete sokkal inkább okozott zavaró körülmény, mint kellemes melengetés. A jászolban fekvõ kisded viszont nem panaszkodott, bár ennek talán az lehetett az oka, hogy az elsõ felsírását követõ folyamatos bömbölés után hamarosan berakták – jobb hely híján –, az állatok etetésére, illetve takarmány tárolására is alkalmas, falba vájt vályúba. Amirõl így kiderült, hogy gyerektákolásra is rendkívül praktikus, bár a késõbbiekben valami okból kifolyólag mégis a legtöbben fa jászlat alkalmaztak a szituáció felelevenítésekor. Talán mert bajos lenne az ábrázolás, ha a csecsemõ a falon lévõ tálszerû objektumban szundikálna, az érdeklõdõk pedig mind köré gyûlnek, ezzel tökéletesen elzárva a csöppséget az újonnan érkezõ nézelõdõktõl. Néhány ezer éve viszont pontosan így történt, az istállóba bepillantva semmi egyebet nem lehetett látni, csak a szalma fölé görnyedõ hátakat. Persze csak miután az angyal szólt a közelben legeltetõ pásztoroknak, hogy ugyan már, nincs-e kedvük néhány pillantást vetni a Megváltóra, ha már végre leérkezett a Földre, elég hosszadalmas és kellemetlen vajúdás után, de hát az ilyesmit nem illik részletezni.
Természetesen volt kedvük a pásztoroknak, mert angyalt is most láttak elõször, Megváltót meg aztán pláne.
Néhány óra múlva a három király is megérkezett. Bár csak annyira voltak királyok, mint egy apró gömbakváriumban úszkáló hal egy kifejlett cápa – így talán praktikusabb a napkeleti bölcsek elnevezés –, és nem is egyértelmû, hogy hárman voltak, egyes számítások szerint tizenketten, ez esetben elég nagy lehetett a nyomorgás az istállóban.
Az sem biztos, hogy csillagot követtek, meteort, vagy bolygók együttállását.
Ezek után az arany-, tömjén- és mirha-ügy hitelességét illetõen aligha mert volna valaki tanúskodni.
– Ne haragudj – mondta az angyal, miután sikerült a meghatottságtól csillogó tekintetét levenni az istállóban állók rendkívül izgalmas, de fõként koszos hátáról. – Mit is mondtál?
– Azt, hogy valami nagyon nem stimmel – sóhajtott a kígyó, aki akkor már szintén egészen emberi külsõvel rendelkezett. Egy eléggé betegeskedõ ember külsejével, mert például a bõre még kicsit zöldes volt, és pikkelyes. – Nem hiszem, hogy teljes mértékben higiénikus egy újszülöttet egy etetõben tárolni – magyarázta. – Rendben, hogy csak harminc év múlva fog meghalni, de ez akkor is túlzás. A szeplõtelen fogantatásról meg nem is beszélve! – húzta el a száját, és pont úgy nézett ki, mint aki teljesen járatos Megváltó-ügyben. Pedig neki is ez volt az elsõ, akárcsak az angyalnak.
– Azt halottam, sokkal egyszerûbb volt kivitelezni, mint egy kifejlett csecsemõt lehozni. Egyébként is, úgy sokkal több lett volna a kockázat. Elcserélhették volna véletlenül, vagy bármi ilyesmi.
– Nem merték rád bízni, mi? – vigyorodott el Crowley, de végül nem emlegette fel a kardos incidenst (pedig már a nyelve hegyén volt, amibõl momentán kettõvel is rendelkezett), mert amiatt még így, évezredek múltán is kellemetlenül érezte magát az angyal, és nem akarta bántani, elvégre õ az egyetlen, akivel érdemleges beszélgetéseket folytathat néhanapján. Szóval inkább békítõ jelleggel hozzátette: – Azért ahhoz már ügyesség kell, hogy az Isten Fiát észrevétlenül kicseréljék valami hétköznapi kölyökre.
– Nem errõl van szó – sóhajtott Azirafael, akinek kezdett kicsit kínossá válni a beszélgetés. – Ha Õ mondja, akkor biztos így a legjobb.
– Elképzelésem sincs, mit hoztok ki ebbõl az egészbõl. Kizártnak tartom, hogy most kezdett el megváltódni az emberiség. Ahhoz túlságosan jól állunk – húzta ki magát büszkén a démon.
Azirafael válaszra sem méltatta, újra könnybe lábadt szemekkel tekintett a kisded irányába.
Crowley nem marad sokáig a mély áhítatba merült angyal társaságába. Azt az utasítást kapta, hogy csak úgy mellékesen ejtse el Heródes palotájának közelében, hogy újszülött királyt keresnek Jeruzsálemtõl nem messze. Ha elõre tudja, hogy ebbõl a környéken lévõ minden két évesnél fiatalabb fiúgyermek lemészárlása fog kerekedni, akkor inkább átpasszolja a dolgot Ligurnak vagy Hasturnak, õk kifejezetten imádják az ilyesmit.
*
Kétezer-tizenhárom plusz mínusz néhány évvel, esetleg évtizeddel késõbb, na meg egész biztosan pár hónapnyi eltolódással.
Most már határozottan tél volt, és ennek mellékhatásaként hó és hideg.
(Mithrász nem díjazta az ötletet, hogy 325 környékén csak úgy gondoltak egyet, és Jézus születésének ünneplését átrakták december 25.-ére, mert az eredetileg az õ születésnapja volt, és õ is megváltóféleségnek készült, csak hát egy kisebb fokozatú istenke fiaként, így hát a negyedik században már nem igazán volt beleszólása a dologba.)
Már jó pár éve a tél beköszöntével szorgosan hozzá kellett látnia a munkához az angyal és a démon ügynökeinek egyaránt, mert a Karácsony már legkésõbb októberben elkezdõdött, ez pedig rengeteg meló. Pedig hosszú évszázadokig a Karácsony ünnepének még közel sem volt akkora jelentõsége, mint a Húsvétnak, elvégre az nem nagy teljesítmény, ha valaki megszületik, a legtöbb emberrel elõfordul legalább egyszer, na de az már mindjárt valami, ha feltámad a halálból. De hát az idõk változnak.
A tizennyolcadik századra lendült csak fel igazán az ajándékosztogatás, amire Crowley igazán büszke volt, mert szeretet meg jótékonykodás ide vagy oda, szemrevalóan rövid idõ alatt sikerült anyagiasítani az egész ünnepet.
A huszonegyedik századra a karácsonyi idõszak úgy néz ki, mintha a Menny és a Pokol egyszerre szakadt volna rá az emberek világára. Ehhez csak egy icipici beavatkozás kellett Odalentrõl és Odafentrõl egyaránt, az emberek tökéletesen megoldották a dolgot maguknak, de azért Azirafael és Crowley zsebelte be az elismeréseket.
Aztán még embernek van képe panaszkodni, hogy neki okoz frusztrációt a Karácsony közeledte, mert ki kell takarítani, ajándékot kell venni – mondjuk az még semmi, ki is kell találni, hogy mi legyen az ajándék –, sütni kell, fõzni kell, találkozni kell évente egyszer, különleges esetekben (esküvõ, temetés…) kétszer látott rokonokkal, és ami a legnehezebb, hogy ez az egész néha a háta közepére sem hiányzik, mégis mosolyogni kell, és szeretni mindenkit, mert ez az ünnep semmi másról nem szól, csak a szeretetrõl. De azért vegyél ajándékot, takaríts ki, és süssél. Ennek ellenére az embereknek egy szavuk sem lehet, mert az angyalokra és démonokra hatványozott mennyiségû feladat hárul, aminek egy részét kifejezetten élvezik, más része pedig a hátuk közepére sem hiányzik. Pláne, hogy nekik ott még egy pár szárny is foglalja a helyet.
Azirafael részérõl minden pillanatban igyekezni kell segíteni az embereket abban, hogy megõrizzék, vagy legalább ne veszítsék el teljesen a lelki békéjüket a karácsonyi forgatagban, hogy minden távoli családtag a legnagyobb hóvihar ellenére is egyben és egészségesen megérkezzen a karácsonyi vacsorára, esetleg elcsábítani az embereket templomba, éjféli misére, pásztorjátékra és hasonló lelki felfrissülést eredményezõ kellemes közösségi programokra. Na ezt sem olyan egyszerû kivitelezni, mert a drága emberiség annyiféle vallást és ezekkel járó külön hagyományokat talált ki, hogy angyal legyen a talpán, aki követni tudja.
Crowley sem panaszkodhat unalomra, hiába egyeztek meg már jó ideje abban, hogy semmivel nem tesznek keresztbe egymásnak, fõleg ebben a zûrös idõszakban, azért néhány apró csíny belefér. Lerészegedett pap, ilyesmik. Az egyezségüket betartva is akad bõven tevékenység, ha érdemileg nem is, de mennyiségben talán több mint az angyalnak. Az elsõ, és legfontosabb, hogy mindennek tönkre kell mennie. Ez mondjuk nem olyan nagy ügy, mert ami tönkremehet az ugyebár tönkre is megy, csak a pillanatot kell tökéletesen idõzíteni, és idõtakarékossági szempontból a lehetõ legtöbb embert kell egyszerre érintenie. Például egy fél várost sújtó áramszünet, bombariadó a plázában, és ami manapság kedvenc idõtöltése a démonnak, az az internet szolgáltatás lelassítása. Ezt a mai felkészültség mellett nem olyan könnyû kivitelezni, de a siker garantált.
Huszonhatodika végére aztán valahogy általában kicsit lecsillapodnak a kedélyek. Mindenki belenyugszik, hogy hát Karácsony van, és már kezdik sajnálni, hogy mindjárt el is múlik.
Crowley huszonhatodika este évek óta meglátogatja Azirafaelt, mert hát annyi ragadt rá az emberektõl, hogy ilyenkor mégiscsak kellemesebb egy baráttal tölteni az idõt. Hiába találkoznak mostanság minimum havonta, mindig van mirõl sztorizgatni. Azirafael meg az öröklét során többször megtapasztalta, hogy a nagy tömény boldogságot mégiscsak akkor lehet a legjobban átélni, ha mellette beengeded a házadba a kísértõt.
Azirafael mindig jó elõre leszögezi (tehát minden elõzõ Karácsonykor), hogy Crowley legközelebb csak akkor léphet át az antikváriuma ajtaján, ha nem hoz magával ajándékot, de sosem tud ellenállni, amikor a démon piros mikulássapkával a fején a kezébe nyom egy precízen becsomagolt dobozt. Crowley annak érdekében, hogy mindig biztos legyen benne, hogy a lehetõ legfeleslegesebb ajándékot adja, öt-tíz éves dózisokban mindig ugyan azt szerzi be.
Az elõzõ adagban voltak a rettenetesen ronda kötött pulcsik, aztán sajnos kiderül, hogy Azirafael imádja a rettenetesen ronda kötött pulcsikat. Jelenleg a giccses bögrékkel hódít, és élvezi, ahogy Azirafael a legnagyobb átéléssel bontja ki a kis csomagot, és lelkesen tanulmányozza a formába kissé hibásan fröccsöntött hóember alakú bögrét, aminek a seprûje funkcionálna fülként, ha nem látszana rajta az elsõ pillanattól, hogy teljesen alkalmatlan egy bögrényi folyadék, vagy akárcsak a bögre saját súlyának megtartására.
Az elsõ ilyen együtt töltött ünnepekkor az angyal kissé szájhúzva süllyesztette el az amúgy is zsúfolt szobába a hasznavehetetlen holmikat, és a következõ Karácsonyig valahogy mindig eltörtek, elszakadtak, vagy rejtélyes körülmények között egyszerûen csak megszûntek létezni az ajándékba kapott kacatok. Aztán rá kellett jönnie, hogy a démont csak egyre fellelkesíti, hogy mindig megszabadul az ajándékoktól, így hát „csak azért is” alapon inkább el kezdett gyûjtögetni. A boltjának különben is meg van az a praktikus tulajdonsága, hogy minden új holminál úgy néz ki, hogy az az utolsó dolog, ami éppen hogy még elfér odabent, de végül mégis mindig marad egy kis hely.
Egy idõ után kifejezetten sajnálta, ha például egy bûn ronda, de Crowleytól kapott váza eltörött, és mindent megtett az érdekében, hogy emberi eszközökkel élve össze tudja ragasztani.
Crowley régebben úgy gondolta, hogy õ is jobban örülne valami giccses borzalomnak, mint annak, hogy az angyal az ajándék kézhez kapása után viszonzásul – valójában bosszúból, csak hát egy angyal olyat elvileg nem igazán tud – a nyakába akaszkodik, és megöleli, mint nagymamák a rég nem látott, lusta unokát, aki legalább Karácsonykor kegyeskedik elõkerülni. (Az más kérdés, hogy az esetek 99%-ában pénzt kunyerál, de legalább ott van. Hogy mire költi a szeretõ nagyitól kisajtolt pénzt, abba inkább jobb bele sem gondolni.)
Aztán nem kellett túl sok év, már nagyon is várta, hogy a ronda és használhatatlan ajándék után megkapja a kijáró ölelést. Azirafael is hamar rájött, hogy Crowley egyre rondább ajándékokat ad, úgyhogy ezért cserébe egyre hosszabb ideig ölelgette.
Az ajándékkiosztás után letelepedtek az apró kandalló elõtti rendkívül antik fotelekbe, hogy elfogyasszák az angyal által készített pudingot. Vagy legalábbis a pudingszerû akármit. Nem véletlenül ettek általában éttermekben, egyikük sem lett a konyhamûvészetek nagymestere. De még kiskuktának is bajosan mentek el. Csoda, hogy a konyha nem menekült el körülük. Ennek ellenére az angyal ragaszkodott hozzá, hogy õ süsse meg a karácsonyi desszertet. Crowley forralt bort szürcsölgetett hozzá, Azirafael pedig az újdonsült bögréjébõl kortyolta a kakaót. Aminek aztán a füle hamarosan felmondta a szolgálatot, úgyhogy a kakaó az angyalra borult. A vastag és borzalmasan szúrós kötött pulcsi így egy kopottas piros-zöld csíkos, aranyszegélyû köntösre korlátozódott.
Karácsonyfa az nem volt, mert egyrészt az angyal nem érezte úgy, hogy szükség lenne bármiféle fa behurcolására a szobába, pláne hogy viszonylag új szokás – az ezer évekhez képest határozottan új szokás –, másrészt meg utálta felsöprögetni a tûleveleket (jobban mondva utálni lényegébõl fakadóan nem tudta, csak erõs ellenérzéseket táplált iránta), a mûfenyõrõl meg úgy érezte, hogy nem illik az antikváriuma atmoszférájába. Mintha oda bármi is illet volna…
Crowley ezzel ellentétben mindig beszerezte a lakásában elférõ lehetõ legnagyobb, és mindenképpen cserepes örökzöldet, hogy aztán az egész hónapban kedvére terrorizálhassa. Egy darab tûlevelet sem hullatott, de mikor beavatta az angyalt a módszer nyitjába, Azirafael inkább végleg elpártolt a karácsonyfa állítástól.
Úgy éjfél környékére már az angyalt is rá lehetett venni egy kis forraltborozásra, amit most már a szintén nagyon antik kanapén folytattak, szigorúan a Queen Thank God it's Christmas dalával a háttérben.
Mikor több ezer éve megszületett a megváltó, egyikük sem képzelte, hogy valaha is egymáshoz bújva fogják ünnepelni a dolgot. Persze az egymáshoz bújás kifejezés ellen azonnal heves tiltakozásba kezdenének mindketten, és abban tökéletesen egyetértenének, hogy õk aztán nem bújnak egymáshoz. Csak éppen angyalhoz és démonhoz képest meglepõen intim helyzetbe kerülnek. Nem, azért annyira nem intimbe. Legalábbis mondanák õk, ha a fõnökség kérdõre vonná õket.
A sokadik bögre bor után egyre kellemesebb idõ lett az amúgy is befûtött kis szobában.
Az talán megemlítendõ, hogy évezredek ide, vagy oda, azért az angyal és a démon átlagos alkoholfogyasztása egy emberi életre levetítve bizony elég masszív alkoholizmus jeleit mutatná.
Az emberek a kijózanodás után úgy érzik, hogy az alkoholmámorban mindenük volt, csak szabad akaratuk nem (hajlamosak mindent a démonok nyakába varrni, amit Crowley kikér magának), Crowleynak és Azirafaelnek viszont nem egyszer megfordult már a fejében, hogy némileg lerészegedve úgy tûnik, mintha lenne szabad akaratuk. Ami nem egy rossz érzés.
Szépen is nézne ki, ha egyszer beülnének az Anonim Alkoholisták közé, hogy „XY vagyok, és nagyjából a világ kezdete óta iszom”. Mondjuk Crowley még a ’40-es évek környékén gyakran megfordult a viszonylag elsõ gyûléseken, hogy hivatásához illõen kicsit megkísértgesse az egybegyûlteket, aztán a tagok kísértették egymást nélküle is.
Kipirosodott orral nevetgéltek mindenen, és próbálták megfejteni a világ értelmét. Kedvenc és megunhatatlan téma, így az illumináltság küszöbe alatt, a végtelenség. Idõ, világûr, univerzum, sitcom sorozatok, a lényeg az, hogy végtelen.
Az egyre oldottabb hangulatnak és a kandalló melegének köszönhetõen Crowley kigombolt ingben vigyorgott azon, hogy az angyal mindenáron rá is rá akar tukmálni egy köntöst. A vitán felülkerekedve végül felállt – támolygott – a kanapéról, ledobta magáról a felsõt, és szolidan lerángatta az angyalról is a köntöst. Néhány évtizede még egy ilyen próbálkozásért (már csak a kósza gondolatáért is) rögtön az utcán találta volna magát, most viszont kapott egy csóknak csak erõs jóindulattal nevezhetõ puszit, aztán mindketten lezuhantak Azirafael kedvenc kanapéjára. Kiérdemelte a kedvenc titulus, mert egyrészt ez volt az egyetlen, másrészt arányaiban itt csinálják Crowleyval a legtöbb olyan dolgot, ami egy angyalnak és egy démonnak alapból nem kéne csinálnia, nemhogy egymással.
Az elsõ ilyen karácsonyi kaland után borzalmasan érezte magát az angyal, mert hát az utolsó dolog, amivel foglalkozott, az a megváltó születése volt, sokkal jobban lekötötte Crowley szárnyának, esetenként ajkainak puhasága, és az az elképesztõen vicces sziszegés – legalábbis Azirafael szerint vicces, egy emberi lény valószínûleg kapásból enyhe szívrohamot kap a hangtól, ami azt az érzetet kelti, mintha pokoli kígyók ezrei tekerednének a bokájára –, szóval a sziszegés, amit csókolózás közben kiad. Mármint õk sosem csókolóznak, mert hát ilyet az angyal meg a démon nem tehet. Csak a szájuk egymáshoz ér. Meg a nyelvük. Meg mindenük, amijük csak összeérhet. Persze, mielõtt mindenki elragadtatná magát, van azért egy kis különbség aközött, amit az emberi lény nemiségként élhet meg, és amit két természetfeletti entitás érezhet, mert hát tudvalevõ, hogy az angyaloknak és a démonoknak nemük az pont nincsen. Na azért nem kell õket sajnálni. Amire õk ketten rájöttek az évek során azzal kapcsolatban, hogy mit is tudnak egymással kezdeni, ahhoz képest egy testi orgazmus olyan, mintha hallottál már arról, hogy milyen a szex, vagy ha egy héten keresztül kéjmámorban fetrengsz. Ami amúgy szintén igen ritka az embereknél.
Az ütött-kopott kanapén feküdtek, illetve Crowley Azirafaelen, egy szál – két szál, sok szál – tollba burkolózva, az ujjaik lazán összekulcsolódtak, és tudták, hogy amíg világ a világ, Karácsonyra mindig jut egy újabb használhatatlan ajándék, és egy forró ölelés. És ez így tökéletesen megfelel.
(Lehetõleg minél tovább legyen világ ez a világ, és ne zaklassák õket lépten-nyomon holmi Antikrisztusokkal.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése