Azt álmodtam enyém vagy - 2.rész

Elentori (elentori-art.tumblr.com)

Dipper földbegyökerezett lábakkal állt a nyitott láda fölött, ami alig volt nagyobb, mint egy méretesebb utazóbőrönd. Haja izzadtságtól csillogó homlokára tapadt a heves munkának és korareggel is erős napsütésnek köszönhetően.

Igen, a láda pontosan ott volt, ahol Bill mondta. És nem, rohadtul nem kellett volna kinyitni. Mégis mire számított? Hogy gondolta, hogy eljön Mabel nélkül Gravity Fallsba, az egyetlen olyan ember nélkül, aki megállíthatja abban, hogy hülyeséget csináljon? – Így hát magányosan álldogált az emberi csontokkal megpakolt láda fölött. Mit nem adott volna azért, hogy valami bizarr lény csontváza legyen! De határozottan emberi csontok voltak. Amennyire tisztában volt az anatómia alapokkal, a csípőcsont alapján arra tippelt, hogy férfi lehetett.

Nem sok elképzelése volt arról, hogy hogyan tovább, azon kívül, hogy kideríti, kihez tartozhattak a csontok és mi köze van hozzá Billnek. De mi legyen a ládával? Ássa vissza? Hagyja itt? Szóljon a rendőrségnek? Egyik sem tűnt túl használható ötletnek. Már majdnem hívta Mabelt, de aztán visszacsúsztatta a mobilját farmerje zsebébe. Úgysem lett volna térerő.

Vissza csak nem temetheti, mi van, ha valaki, bárki, rábukkan a frissen ásott földre és kutakodni kezd? A rendőrséghez sem mehet. Ezt még talán kimagyarázná valahogy, hogy mi a csudáért kezdett el pont itt ásni, de azonnal lefoglalnák a ládát, és neki esélye sem lenne megvizsgálni. Ford keze lehet a dologban, és ki tudja, mi állhat az egész mögött. Billen kívül. Vele pedig a rendőrség végképp nem tudna mit kezdeni.

Végül fogta a ládát és felrakta a kocsi platójára.

Megvizsgálja Ford laborjában, már ha labornak nevezhető egy bedobozolt kütyükkel telepakolt szoba, aztán ha nem talál semmi különöset, visszahozza, mintha mi sem történt volna. – Legalábbis ez volt a terv.

Persze tudta, hogy nagyon is érdekes dolgokat fog találni.

A lehető legóvatosabban vezetett, nehogy bármi miatt most akarják igazoltatni, amikor egy komplett csontvázat furikázik a csomagtartón. Útközben megállás nélkül pörögtek a fejében az elméletek, hogy mire kellenek, vagy éppen kellhettek Billnek a csontok. Kézenfekvőnek tűnt, hogy arra, hogy emberi testben mozoghasson. Régebben is megszállt már valakit itt, Gravity Falls-ban, aztán…? Az illető öngyilkos lett? Ez nem lepte volna meg Dippert, tekintve, hogy milyen érzés volt, miután visszakapta Billtől a testét. De az öngyilkosok ritkán pakolják be egy ládába és ássák el magukat. Lehetséges, hogy Ford…? – Nem akarta mindennel Fordot gyanúsítgatni, de hát ki más lehetett volna?

Lecipelte a kalyiba alagsorbába a csontokkal teli ládát, aztán robogott is Gravity Falls kicsiny könyvtárába, hátha talál bármit, ami nyomra vezethetné, kinek a maradványai lapulnak a ládában.

Lázasan kutatott, fénymásolt, közben pedig ott motoszkált a fejében, hogy előbb vagy utóbb kénytelen lesz a rendőrségnél is érdeklődni, hogy hivatalosan mehessen a dolog, rendes felvételeket is készíthessen, és… És ez az egész még egy klassz rejtély is lehet! Feltéve, ha nem most indított el egy újabb világvégét.

Csak éppen Gravity Fallsban annyi ember tűnt már el, hogy a városkához képest a Bermuda háromszög semmi azzal a néhány hajóval meg repülőgéppel.

Dipper Ford itt tartózkodásának időtartama alatt is öt eltűnt személyt számolt össze. Abból egy az eltűnését követően három év múlva elő is került és azt képzelte magáról, hogy félig bika, félig ember.

Miután hatkor már bezárt a könyvtár Dipper elcsigázottan tért vissza a kalyibához, egy köteg fénymásolt újságcikkel az anyósülésen.

Ahogy beparkolt a kalyiba mögé, szemet szúrt neki, hogy a teraszon álló ütött-kopott kanapén egy srác fekszik, lazán nyújtózva. Remek, biztos valami turistacsoport van bent. – Kis híján nekihajtott az egyik fának, amikor észrevette, hogy a srác anyaszült meztelen. – Így nem csoda, hogy Melody nem engedte be, te jó ég!

Dippernek nem tűnt fel, hogy Soos-ék kocsija még mindig nincs a parkolóban.

Az viszont megfordult a fejében, miközben sebes léptekkel indult az ajtó felé, hogy nem lenne az az isten, amiért ő meztelenül lefeküdne arra a sokat megélt kanapéra.

– Helló! – csendült fel a srác vidám hangja, mikor Dipper elhaladt mellette.

– Helló – intett Dipper, de felé sem nézett.

– Elég nyúzottnak tűnsz, Pinetree...

Dipper megtorpant, mintha a semmiből egy fal nőtt volna elé.
Tényleg aludnia kéne, különben megőrül, vagy…

– Így már kicsit egyszerűbb lesz beazonosítani a csontvázat, nem igaz? – csendült a srác derűs hangja.

– Mi a… – Dipper olyan lassan fordult meg, mintha minimum a Kaszással készülne szembenézni.

– Egész kényelmes – Az embertestbe bújt démon széttárt karokkal állt a kis teraszon.

Dipper hosszú másodperceken keresztül csak a „hogy”, „de” és „mi” szavakat tudta ismételgetni, miközben a szőke srácot bámulta, aki tizenhattól huszonhatig akárhány éves lehetett.

Motorbúgás. Dippernek ekkor esett le, hogy amikor elrobogott délelőtt a könyvtárba Soos utána szólt, hogy ők is csak estefelé érnek haza, mert elmennek Melody szüleihez a kicsivel.

Úgy érezte, nem lenne túl jó ötlet, ha egy meztelen sráccal a teraszon fogadná őket.

– Befelé! – kiáltott Billre. Az csak vigyorgott. – Így nem láthatnak meg itt! Gyere már! – kapkodta a fejét Dipper, de mivel a srác továbbra sem mozdult, kénytelen volt megragadni a karját, hogy egy kis mozgásra ösztökélje. Így már sikerült felráncigálnia magával a szobába.

Dipper bevágta az ajtót, és nekivetette a hátát.

Mi a jó életet műveltem?  – szorította kezét a homlokára.

– Legalább vegyél fel valamit! – mondta kínjában.

A srác értetlenül pillantott körbe a szobában.

Dipper a bőröndjéhez lépett, dühtől és rémülettől reszkető ujjakkal előhalászott belőle egy térdig érő fürdőgatyát és Billhez vágta. Aztán lezuhant az ágyára és a tenyerébe temette az arcát.

Mikor felnézett, a srác a földön ült, még mindig tanácstalanul forgatta a ruhadarabot. 

– Ez most komoly? – sóhajtott Dipper.

– Én mondtam, hogy klassz lesz! – vigyorgott a srác miközben beledugta a karját a nadrág egyik szárába.

– Nekromancia – nyögte Dipper inkább csak magának, mint a démonnak.

– Nem kifejezetten – csevegte Bill, a nadrág zsinórját tanulmányozva. – Ő továbbra is halott. Meg már akkor is halott volt, amikor utoljára kölcsön vettem.

– Kölcsön vetted?

– Könnyebb, ha már nincs benne a tulaj. Utoljára a tiéd volt az emberi testem, és hát…

– Kösz, hogy emlékeztetsz rá.

– Rengeteg mindent ki akarok próbálni! – Bill ültéből hanyatt vágódott, de úgy hogy a csigolyái hangosan koccantak a padlónak. –  Ó, ez is hiányzott! – nyújtózkodott Mabel éjjeliszekrénye felé, a követketkező pillanatban pedig teljes erőből rácsapta az ujjaira a szekrényajtót.

– Te jó ég… – nyögött Dipper. Pillanatnyilag jobb lehetőség híján hanyatt feküdt az ágyán és megdörzsölte az arcát, hátha attól magához tér.

Bamm-bamm-bamm, csapódott még néhányszor a szekrényajtó, majd Bill elégedetten sóhajtott.  

– Amúgy ezek minek? – kérdezte a démon, Dipper pedig elkövette azt a hibát, hogy lenézett rá az ágyról. Olyan látvány fogadta, amire nem igazán volt felkészülve. A srác még mindig meztelenül nyúlt el a padlón, de a szekrényajtó helyett már a tökéletesen halványrózsaszín mellbimbóit birizgálta, nem éppen finom mozdulatokkal.

– Jó ég! – fakadt ki Dipper, és a tekintetét újra a plafonra szegezte, de már késő volt, a kép örökre a retinájába égett. Felült az ágyon, ügyelve arra, hogy még véletlenül se nézzen a fiútestbe bújt démonra.

– Mit akarsz itt? Esélyed sincs, egyszer már legyőztünk, és azóta sokat tanultam! – próbált vészjóslónak hangzani, legalábbis vészjóslóbban, mint tizenkét évesen lehetett.

– Nem igazán érzem magam legyőzve. De oké, oké, elismerem, szép munka volt! Nos, te megtetted, amit kértem, ideje akkor rád térni. Hogy szeretnéd?

– Mi van? Nem akarok tőled semmit!

– Biztos? Pedig azt ígértem, hogy annyi izgalmas témát adok, hogy nem is fogd győzni filmezni. Hírnév, siker, csillogás, minden, amit csak akarsz!

– Ennyire azért nem vagyok idióta! – Persze ezt nem támasztotta alá a tény, hogy kiásta azt a hülye ládát. – Felvetted már a nadrágot?

– Nem.

– És volnál szíves felvenni?

– Oké.

Dipper több ideig várt, mint amennyit egy nadrág felvétele igényelne, aztán újra Billre nézett, aki már a szoba közepén állt. Úgy festett Dipper térd ígérő fürdőnadrágjában, mint valami tinédzsersrác, aki éppen a vakációját tölti. Ráadásul olyan szikrázó mosoly terült el az arcán, mintha most tudta volna meg, hogy a nyári szünet két hónappal tovább tart.

– Nos, mit szeretnél tudni? – vigyorgott, és lehajolt, hogy megvizsgálja a lábujjait, amitől kis híján felborult. Jobb kezén az ujjai még mindig vöröslöttek a szekrényajtóval mért csapásoktól.

– Ezúttal milyen módját választanád a világuralomnak? – kérdezte Dipper gúnyosan. Legalábbis igyekezett, hogy gúnyosnak tűnjön, miközben azt hajtogatta magában, hogy mennyire elcseszett mindent, amit csak el lehetett cseszni. Bill újra letelepedett a padlóra, és úgy nézegette a lábát, mint egy csecsemő.

– Ugyan, semmi extra! Tíz évig elméről elmére lebegtem, kellett már a szilárdság! – vigyorgott Bill rendíthetetlenül, és a lábujjainak tanulmányozásáról áttért arra, hogy mutatóujjával a szemgolyóját bökdöste.

– Ezt rossz nézni, hagyd már abba! – fakadt ki Dipper, és nem teljesen értette, mi a csudáért akarja megragadni a srác karját és elhúzni az arcától. Mit számít neki, ha kinyomja azt az idióta, természetellenesen borostyánsárga szemét?

– Együnk valamit! – ugrott föl Bill, a hirtelen helyzetváltoztatástól pedig úgy megszédült, hogy visszazuhant a padlóra. Aztán újra kétlábon volt, és támolyogva indult az ajtó felé.

Dipper tanácstalanul nézte az ingatag lépteit.

Nem hagyhatja egyedül garázdálkodni, amíg kideríti, hogy mi a csudához kezdjen most. Föltápászkodott hát ágyról, fogta a kameráját és egy pólót, hogy azt is Billre tukmálja. Alig lépett ki a szobából, hangos robaj következett, Melody pedig felsikoltott. Dipper a lépcsőhöz rohant, és az alján megpillantotta a démon, szétvetett végtagokkal, nyöszörögve.

– Te jó ég, jól vagy? Ki vagy? Tudsz mozogni? – hebegett Melody, mire Soos is megérkezett, karján Lilliannel.

Dipper reszkető lábakkal trappolt le a lépcsőn, ügyelnie kellett, nehogy ő meg az idegességtől zúgjon végig a lépcsőn.

– Semmi gond! – zihálta Dipper. – Csak egy…. Egy ismerősöm az egyetemről, éppen erre járt és beugrott!

– Biztos jól van? – harapdálta Melody az ajkát, miközben Bill már próbált feltápászkodni.

– Ez már valami! – vigyorgott Bill, az alsó ajkából vér csurgott az állára.

– Persze, jól van! Ugye milyen jól vagy? – hadart Dipper és megveregette Bill vállát.

– Nem tört el semmid? – segítette talpra Melody a srácot. – Hozom az elsősegélydobozt!

Bill nem győzte nyalogatni az ajkáról a vért.

– Ez tök finom! – lelkendezett.

– Haver, ne már! – takarta el a kicsi szemét Soos.

 – Ha még egy ilyet csinálsz, én fogom kitörni a nyakad, ha a lépcső nem intéz el! – morogta Dipper Bill felé, aztán megpróbált újra normális arckifejezést ölteni, amikor Melody vattapamacsokkal és fertőtlenítővel tért vissza. Dipper azon merengett, hogy beavassa-e Soos-t. Csak tudnia kéne róla, hogy a felesége éppen Bill Ciphert ápolgatja.

Bill lelkesen „ó”-zott, akárhányszor Melody a felrepedt szájához ért a csípős sebfertőtlenítővel.

– Biztos nem kell orvos? – kérdezte a nő.

– Nem – vágta rá Dipper. Az kéne még, hogy bármiféle papírt kérjenek Billtől! Egy pillanatra sem veszítheti szem elől. ha már az első adandó alkalommal leveti magát a lépcsőn.

Legalább a nyakát kitörhette volna, még egy hullával is jobban járna, amit vissza kell ásni a fa tövébe.

– Ezt megkaphatom?  – nyúlt Bill a fertőtlenítős üveg felé.

– Mi most… Kimegyünk kicsit sétálni! – szólt közbe Dipper. – Megnézzük, hogy biztos semmije sem tört-e!

Bill föl akart pattanni a lépcsőfokról, de kéjesen nyöszörögve megakadt menet közben és Melodynak kellett fölsegítenie.

– Figyelj, én támogatom a legjobban, ha meg akarod ölni magad, de nem lehetne valahogy diszkrétebben? – mondta Dipper már a teraszon.

– Dehogy akarom magam megölni, Pintree! – hüledezett Bill. – Rengeteg szórakozás vár még ránk! – vigyorgott, aztán elvágódott a kavicsos talajon. Dipper nem volt benne biztos, hogy ez is direkt volt, vagy tényleg elbotlott a saját lábában.

Lemondóan sóhajtott, és azt fogalmazgatta magában, miként számoljon be erről az egészről Mabelnek. Sürgősen vissza kell küldenie. De hogy a francba küldené vissza? Mégis miért kellett volna arra számítania, hogyha kiás egy ládát, abból az következik, hogy Bill Cipher randalírozik a kalyibában?